"-Fázok Anya!- mondtam kissé reszketve, a mellettem álló
nőnek, aki a világon a legtöbbet jelentette nekem. Sajnos, már csak múlt időbe
tudok róla beszélni. Fáradt mosollyal rám nézett, akkor még nem tudtam mit
jelent ez a mosoly, de egy hét éves gyerek ugyan mit fog fel a körülötte
történtekből?! Semmit!
-Rendben szívem, menjünk be!- mutatott a házunk kapuja felé. A
nagy hóba egy kis ösvényen lehetett eljutni a házunkig. Egy igazi gyerek
módjára leültem mesét nézni! - Kincsem, mit szólnál hozzá, ha elmennénk bevásárolni,
mielőtt megjön apa? - Én persze, mint az őrült rohantam öltözni.”
Hát ez lenne az utolsó normális emlékem. Aznap
engem és anyámat elütött egy részeg sofőr és „szerencsére” én éltem túl és nem
anyám. Amit, hogy is mondjam .. apám nem kicsit bánt és ezt nem is tagadta.
Persze a baleset előtt szeretett, de akkor még anya élt. Most pedig engem okolt
a haláláért, amit őszintén meg is értek, de akkor még nem tudtam kezelni.
Pláne, amikor haza hozta az új barátnőjét 10 éves koromban. Meghalt az anyám, az
apám nem törődik velem csak minimálisan, és most még egy új nő?! Hát, ha valaki
elmegyógyintézetbe akar kikötni, akkor ez tuti recept rá! Igen ám, csak hogy
annyira nem telt nekünk, hogy egy puccos, jól menő intézetbe menjek, nem én egy
államiban voltam, a Brooklyn-i gettó közepén. Az elme bajom sehogy nem javult,
mivel nem tudták mi kéne nekem. Szeretet! Ennyi kellett nekem volna nekem, nem más. Ez így
ment három évig, amikor egy helyi gengszter csapat betört az intézetbe és lopni
akartak. Gyógyszert, pénz, vagy épp ami akadt. Éppen, a sok gyógyszertől, amit
kaptam a dühkitöréseim miatt, a plafont bámultam kábultan. A szobám ajtaja
hirtelen kivágódott, de én csak a plafont néztem. Egy magas, mogyoró barna
szemű, kreol bőrű srác nézett rám, és már indult is volna ki, amikor nem tudom
miért, de utána szóltam.
-Ments meg!- szóltam neki erőtlenül. A srác
visszanézett és csak egy kérdése maradt hozzám.
-Kitől?- az összes erőmet összeszedtem a válaszhoz
és kimondtam azt a szót, amitől még én is féltem.
-Magamtól.- nem kellett neki több már is felkapott
és kisétált velem az intézetből.
És itt vagyok most. 20 évesen közeleg a 21-dik
születésnapom, de már megvan az, amit 13 éves koromig nem kaptam meg. A
szeretet! Most biztos azt gondoljátok visszamentem apámhoz. Egy frászt! Kiderült,
hogy a Félhold-farkasok nevű banda rabolta ki az elmegyógyintézetet, és a srác,
aki megmentett nem más, mint a banda vezetőjének a fia. Akkoriban még csak
gyógyszerben és pénzben utaztak, de ma már ők New York állam legveszélyesebb
gengszter bandája. Pénz, nők, pia, drogok és természetesen fegyverekben is
utaznak. És, hogy én ezt honnan tudom? Onnan, hogy amikor megmentettek a srác
elhozott az apjához, aki úgy döntött maradhatok. Vagyis igen. Itt élek egy
bűnözőkkel teli házban, de nem bánom. Tőlük megkaptam azt, amit mástól nem.
Lányukként, illetve testvérükként szeretnek. És most jön az kérdés, hogy apám
miért nem keres. A válasz egyszerű. Mert halott. Kérdezték tőlem, hogy mi van a
családommal én pedig elmondtam. Megesküdtek, hogy ők ezt a dolgot elintézik, és
nekem nem kell többet velük foglalkoznom, és hogy örökké itt lesznek nekem.
Igen, amikor valaki azt mondja, majd ő elintézi az egyenlő azzal, hogy megöli.
Hát ez az én családom, bolond, zűrös és sokszor nehéz velük, de nem tudnék
máshogy élni. Ha kíváncsi vagy arra, hogy milyen bajba kerülhetek, akkor tarts
velem!
