Prológus

"-Fázok Anya!- mondtam kissé reszketve, a mellettem álló nőnek, aki a világon a legtöbbet jelentette nekem. Sajnos, már csak múlt időbe tudok róla beszélni. Fáradt mosollyal rám nézett, akkor még nem tudtam mit jelent ez a mosoly, de egy hét éves gyerek ugyan mit fog fel a körülötte történtekből?! Semmit!

-Rendben szívem, menjünk be!- mutatott a házunk kapuja felé. A nagy hóba egy kis ösvényen lehetett eljutni a házunkig. Egy igazi gyerek módjára leültem mesét nézni! - Kincsem, mit szólnál hozzá, ha elmennénk bevásárolni, mielőtt megjön apa? - Én persze, mint az őrült rohantam öltözni.”

Hát ez lenne az utolsó normális emlékem. Aznap engem és anyámat elütött egy részeg sofőr és „szerencsére” én éltem túl és nem anyám. Amit, hogy is mondjam .. apám nem kicsit bánt és ezt nem is tagadta. Persze a baleset előtt szeretett, de akkor még anya élt. Most pedig engem okolt a haláláért, amit őszintén meg is értek, de akkor még nem tudtam kezelni. Pláne, amikor haza hozta az új barátnőjét 10 éves koromban. Meghalt az anyám, az apám nem törődik velem csak minimálisan, és most még egy új nő?! Hát, ha valaki elmegyógyintézetbe akar kikötni, akkor ez tuti recept rá! Igen ám, csak hogy annyira nem telt nekünk, hogy egy puccos, jól menő intézetbe menjek, nem én egy államiban voltam, a Brooklyn-i gettó közepén. Az elme bajom sehogy nem javult, mivel nem tudták mi kéne nekem. Szeretet! Ennyi kellett nekem volna nekem, nem más. Ez így ment három évig, amikor egy helyi gengszter csapat betört az intézetbe és lopni akartak. Gyógyszert, pénz, vagy épp ami akadt. Éppen, a sok gyógyszertől, amit kaptam a dühkitöréseim miatt, a plafont bámultam kábultan. A szobám ajtaja hirtelen kivágódott, de én csak a plafont néztem. Egy magas, mogyoró barna szemű, kreol bőrű srác nézett rám, és már indult is volna ki, amikor nem tudom miért, de utána szóltam.

-Ments meg!- szóltam neki erőtlenül. A srác visszanézett és csak egy kérdése maradt hozzám.

-Kitől?- az összes erőmet összeszedtem a válaszhoz és kimondtam azt a szót, amitől még én is féltem.

-Magamtól.- nem kellett neki több már is felkapott és kisétált velem az intézetből.

És itt vagyok most. 20 évesen közeleg a 21-dik születésnapom, de már megvan az, amit 13 éves koromig nem kaptam meg. A szeretet! Most biztos azt gondoljátok visszamentem apámhoz. Egy frászt! Kiderült, hogy a Félhold-farkasok nevű banda rabolta ki az elmegyógyintézetet, és a srác, aki megmentett nem más, mint a banda vezetőjének a fia. Akkoriban még csak gyógyszerben és pénzben utaztak, de ma már ők New York állam legveszélyesebb gengszter bandája. Pénz, nők, pia, drogok és természetesen fegyverekben is utaznak. És, hogy én ezt honnan tudom? Onnan, hogy amikor megmentettek a srác elhozott az apjához, aki úgy döntött maradhatok. Vagyis igen. Itt élek egy bűnözőkkel teli házban, de nem bánom. Tőlük megkaptam azt, amit mástól nem. Lányukként, illetve testvérükként szeretnek. És most jön az kérdés, hogy apám miért nem keres. A válasz egyszerű. Mert halott. Kérdezték tőlem, hogy mi van a családommal én pedig elmondtam. Megesküdtek, hogy ők ezt a dolgot elintézik, és nekem nem kell többet velük foglalkoznom, és hogy örökké itt lesznek nekem. Igen, amikor valaki azt mondja, majd ő elintézi az egyenlő azzal, hogy megöli. Hát ez az én családom, bolond, zűrös és sokszor nehéz velük, de nem tudnék máshogy élni. Ha kíváncsi vagy arra, hogy milyen bajba kerülhetek, akkor tarts velem!